Egy fogyasztó hétköznapjai

2011 szeptemberében 9000 forintért vásároltunk egy mobiltelefont egy nyíregyházi bevásárlóközpontban, kétéves garanciával. Közel másfél éves használat után a készülék akkumulátorát nem lehetett tölteni. Azonnal elvittem az üzletbe a számlával, jótállási jeggyel együtt, és bejelentettem a minőségi kifogást. A vevőszolgálaton udvariasan fogadtak. Rutinosan nyúltak a nyomtatványért; látszott, nem egyedi esetről van szó. Az ügyintéző kérdez és írja: neve, címe, majd elém csúsztatja az iratot, írjam alá. Olvasni kezdem, név, cím, ár egyezik. Közlik, 15 nap múlva lesz kész. Olvasom tovább, a jegyzőkönyvben az szerepel, hogy a fogyasztó igénye: „javítást kér”. Nem tudom elfogadni, én nem javítást kértem. De így szoktuk, hangzik a válasz. Akkor mit szeretne? Cserét kérek, mondtam udvariasan, hosszú a 15 napos javítási idő. Semmi gond, írunk egy másik jegyzőkönyvet, megy gyorsan, benne van a gépben. Az új jegyzőkönyvbe bekerült a csereigényem, majd folyamatosan a szöveg, hogy nem tudjuk a mobilt kicserélni, mivel az új készülék ára a javítási költséghez képest túl magas. Ki sem bontotta, meg sem nézte mi a hiba, de tudta, hogy alacsony lesz a javítási költség, így van a számítógépbe betáplálva.

Elfogadtam, mivel a jogszabály valóban azt tartalmazza, ha az árához viszonyítva aránytalanul alacsony a javítás költsége, a kereskedő nem köteles cserélni. Csak az a furcsa, hogy ezt már a gépbe rögzítik, és az átvételkor meg sem nézik a hibás készüléket. Hozzá tartozik az ügyhöz még az is, hogy a 15. napon meg is érkezett a telefon, de ki sem próbálták, úgy akarták átadni. Amikor a kérésemre mégis kipróbáltuk, azt nem lehetett üzembe helyezni. Egy müszaki eladó megállapította, hogy a telefonnal még két hiba van, amit javítani kell. Felajánlották az újabb javítást újabb 15 napos határidővel. Ezt már természetesen nem fogadtam el, kértem az ügyeletes vezetőt. Ez térült-fordult, majd 10-15 perc múlva visszatért, és közölte a csere tényét, hozzátéve, hogyha egy drága telefonról volna szó, azt nem cserélnék ki. Pedig én mindig úgy tudtam, hogy a jogszabály nem tesz különbséget olcsóbb és drágább áruk között.

* * *

Pár nappal később egy másik bevásárlóközpontban, ahol nagy halomban összerakva 20 kg-os virágföldet kínáltak 279 forintos zsákonkénti áron. Napok óta figyeltem, de valamilyen oknál fogva csak pár nappal később kerítettem sort a vásárlásra. A 279 forintos ár nem változott, tehát beleteszek a kocsiba egy zsákkal és indulok a pénztárhoz.

Három darab százforintos érmével fizetnék érte, számlát nem kérek, Spar kártyám nincs, a pénztáros kezembe adja a nyugtát, de a visszajáró 20 forintot hiába várom. Közli a pénztáros, hogy 299 forintba kerül, ennyi van a gépben. Hiába mondom, hogy a zsákon ott virít a 279 forintos ár, ennyit kell fizetni, menjen a vevőszolgálathoz – mondja a pénztáros.

A vevőszolgálati ablaknál ügyintéző híján várakozni kell. Közben találkozom egy ismerősömmel, aki azt panaszolja, hogy ő több tételt vásárolt, s az egyik 240 forintos áruért 2400 forintot ütöttek be. Azt jött reklamálni. Közben megjön az ügyintéző. Elmondom a problémámat, ő gyorsan kilép az irodából, megnézi a kifogásolt áru árát. Levette az árcédulát és bevitte az irodába, majd következett a jegyzőkönyv felvétele: neve, címe, telefonszáma stb. Sérelmeztem, hogy a bolt gondatlanságának a korrigálásához mi szükség van az adataimra? Semmi válasz, mindent gépiesen elvégez az ügyintéző, majd kicsúsztatja az ablakon a húszasomat – amit aztán kellő méltósággal vettem át és köszöntem meg.

Iván László

* * *

Nem sokat váratott magára a harmadik esetem sem. Hétfőn délután megcsörren a vezetékes telefonom. Bizalomkeltő női hang szólít a nevemen, velem szeretne beszélni. Tatabányáról beszélek a … kft.-től. Ön egy szerencsés ember! – mondja – nyert nálunk egy 20 ezer forintos ajándékcsomagot. Ne mondja – válaszolok –, nem emlékszem, hogy önökkel akármikor kapcsolatom lett volna. De ő folytatja, hogy ön kiállított egy tesztlapot, így került a szerencsés emberek közé. Csak el kell jönnie a Vasutas Müvelődési Házba holnap 8 órára, és megnéz egy bemutatót. Bemutatóra nem szoktam járni. Erre a hölgy: ez nem is bemutató, hanem egy kiállítás. Felhívom lapunk főszerkesztőjét, elmondom az esetet, hívom, hogy kedvem volna elmenni egy kiállításra, kísérjen el. Barátom erre elmondta, hogy őt a múlt héten érte egy „nagy szerencse”, amikor telefonon arról értesítették, hogy nyert egy négynapos szállodai vendéglátást vagy egy laptopot, még a választási lehetőséget is megadták neki, de ő nem élt a szerencséjével! Most is elutasította a hívásomat, mert már volt ilyen „kiállításon”, ahol 4-5 órát kellett ülni. S a végén attól tették függővé a beígért ajándék átadását, ha szerződik egy többszázezer forintos utazásra – akár hitelfelvétellel. Éreztem, hogy nincs olyan pénz, akarom mondani ajándékcsomag, amiért most eljönne velem.

Mindegy, én elmegyek, gondoltam, legalább megtudom, hogyan kerültem velük kapcsolatba, a listájukra. A kultúrházban több „nyertestársammal” együtt betereltek a nagyterembe. Már vagy 22-en, három sorban, kettesével ülnek, mint az iskolában. Az előadó asztalánál bontott és bontatlan csomagok vannak lerakva. Kiállításnak semmi nyoma. A teremben ápolt, jól öltözött fiatalok fogadnak, felírják a nevünket, címünket, hiszen adni kell a látszatra. Elmondtam egyiküknek, hogy engem telefonon hívtak egy kiállításra és ajándék átvételére. Itt nincs kiállítás, csak árubemutató (egészségügyi eszköz, konyhafelszeretési csomag vagy kozmetikum-összeállítás), amely fél egyig tart, s a végén sorsolnak. Láttam, hogy nem vagyok az ő emberük. Így aztán nem is vártam meg az előadás végét. Talán szegényebb lettem egy ajándékcsomaggal, de gazdagabb egy tapasztalattal: ilyen módon csalogatják, vezetik félre, főként az idős, hiszékeny embereket. S ahogy a barátom, én is tartózkodást ajánlok mindenkinek az ilyen – egyébként a törvény által nem tiltott! – „kiállítások” megtekintésétől.

Iván László


Fogyasztóvédelemmel kapcsolatos cikkeink