Én vittem a zászlót is, a keresztet is, attól függően, hogy milyen idős voltam.
Gyerekkoromban több alkalommal gyalogoltam szülőfalumból (Nyírszőlősről) Máriapócsra, a búcsúra. Volt, amikor processzióval, esetleg vonattal, de megtörtént, hogy lovas szekéren ülve. Jó lenne, ha a gyerekeim és az unokáim is tudnának ezekről a szép, fárasztó búcsúkról, hogy miért is voltak ezek nekem olyan fontosak.
Mindig az előtte levő napon indultunk, ha a processzióval mentünk. Útközben otthonról, először a kanálisnál (az Ér folyónál) álltunk meg, mert volt ott egy kőfeszület és ennél kicsit imádkoztunk. Akik elkísértek eddig bennünket – azok is voltak elég sokan –, hoztak magukkal templomi zászlót. A második megállónk Borbányán, szintén egy keresztnél volt, ahol meg is reggeliztünk. Az egyik alkalommal a közelben – az akkor még létező –, borbánya tóban két társammal megfürödtünk. Utána szedni kellett a lábunkat, hogy utolérjük a többieket. Ez a tó egyébként fürdőhelyként szolgált, s kabinok is voltak a partján. Később szeméttel lett feltöltve, sajnos.
Vittük az úton a templomi zászlót, egy keresztet és a templomunk Mária hordozható képét. A zászlókat (kettőt) az idősebb fiúk, a keresztet fiatalabb gyerek, a Mária képet szekér vitte, amit odaérve levették és tovább a kis- és nagylányok vették a kezükbe. Én vittem a zászlót is, a keresztet is, attól függően, hogy milyen idős voltam. (Utoljára oda-vissza gyalog, 1950-ben mentem.)
Bírtam a gyaloglást is. Kiskállóban, a kicsi templom kertjében volt az ebéd a hazai elemózsiából. Emlékszem, Kállósemjén végén mindig balra betértünk egy földútra és úgy mentünk – Pócspetrit érintve – tovább Máriapócsra. Volt egy domb útközben, ahol mindig megálltunk pihenni. A felnőttek, meg én is felmentünk a dombra és onnan már lehetett látni a templom tornyát. Észrevettem, hogy itt mindenki törölgette a szemét. Akkor még nem nagyon értettem a miértet.
Mikor gyalog megérkeztünk, a templomba mentünk és ott „bemutatkoztunk” Szűz Máriának”. Onnan a szálláshelyre, (mindig) Lazókékhoz. Itt, a szobákban csak a pap bácsi, a családja és a kántor szállt meg. Mi, a többiek, a nagy csűrben, a földre terített szalmán aludtunk. Hozott mindenki magának pokrócot meg tisztálkodási dolgokat. Mindig édesanyám jött velem. Ekkor ő hazajött Pestről és otthon segített egy hónapig a házi munkában nagyanyámnak.
Pócson én nagyon jól éreztem magamat. A másnapi mise előtt, láttam ott egy nekem kicsit furcsa dolgot is. Voltak olyan zarándokok, akik térden csúszva mentek körbe a templom külsőn. Kérdeztem anyámat erről, aki azt mondta, hogy ez egy vezeklés. Ma már tudom ennek a tartalmi részét.
Egyik alkalommal, a búcsú napján, a mise előtt elszöktem, s a kézzel hajtható körhintánál segédkeztem. Amiért öt kör után én is felülhettem a hintára ingyen. Anyám észrevette és jól elnáspángolt, majd vitt a misére. Aztán a mise és a körmenet után a szálláson ebédeltünk. Majd kicsit nézelődtünk, s vásároltunk (kinek, mit) ajándékokat. Hazafelé már szedtük a lábunkat a szokott úton. Vártak bennünket azok, akik elkísértek az előző napon. Emlékszem, hogy nagyanyám mindig hozott valamilyen gyümölcsöt és édes pogácsát.Dombóvári István
