|
Szöllõsi György*
Szöllõsi
György*
Az
elmaradt sakkparti
Áttelepülése
után rendszeresen hazalátogatott félévenként,
amikoris egy-egy hetet töltött szülővárosában,
unokája családja körében. Mindig
szeretettel várták-fogadták, s annyira
figyelmesek voltak, hogy összegyüjtve a megyei magyar nyelvü
újságokat, lapokat odatették az ágya
melletti éjjeliszekrényre: legyen miből tájékozódni,
kitölteni a távollét okozta ürt, mert tudták,
a határon túl lakik, de itthon él, mindenre
kíváncsi, minden érdekli, ami itthon történt
távolléte heteiben-hónapjaiban.
Mindig úgy rendezte,
hisz nyugdíjasként korlátozásmentesen
gazdálkodhatott idejével, szombaton érkezett, a
nap hátralevő részét a családdal
töltötte. Este belemélyedt a média által
kínált hírhalmazba, mialatt hol felvidult, hol
megcsappant kedve, vagy éppen bosszankodott az
információhalmazba csomagolt közlések
olvasásakor.
Másnap, vasárnap,
későbben ébredt a szokottnál, mert mint gyakran
emlegette: órákig hallgatta a Tisza csacsogását
lámpaoltás után, ugyanis a tinédzser
folyó unokája házától úgy
harminc méterre, a töltésen és rekettyésen
túl igyekezett a Kárpátok öleléséből
a rónaság felé, miközben szüntelen
csevegtek, suttogtak, lamentáltak fáradhatatlan,
egymást üző birkózó habjai. S mindebből többet
tudott meg a távoli és közeli múltról,
mint minden tévéből, rádióból,
újságokból együttvéve.
Délelőtt a városka
temetőkertjébe vette útját, ahol felkereste
felmenői, barátai hantjait, virágot vitt a sírokra,
imádkozott, emlékezett, merengett. Ott és útban
visszafelé ismerősökkel találkozott, akikkel
lélekmelengető gondolatokat cserélt, majd a bőséges
vasárnapi ebéd után szundított úgy
egy órácskát, de csak mint a mezei nyúl,
mert kora délután már az istentiszteleten adott
hálát teremtőjének, aki újra haza
vezérelte.
A reinkarnáció
után a főbejáratnál várta be a
tiszteletest, mialatt réglátott hittársaival
kölcsönösen kérdezgetett és
válaszolgatott a hogy vagyra és mi újságra.
A kölcsönösen
megnyilvánuló örömteli viszontlátás
és férfias parolázás után a
templom melletti új parókiába vonultak, melyet
az anyaországi testvér-egyházak építettek
a nagy árvíz után, ahol az egyház
kiskönyvtárában sakktábla mellé
ültek, hogy felelevenítsék, újrajátsszák
a kockás csatákat, mint tették azt évekig
minden vasárnap délután. Ezek a szellemi
megméretések kölcsönösen vonzották
őket, mert lehetőség volt a beszélgetésre,
eszmecserére; a tiszteletes úr alapos válaszaival
maximálisan kielégítette idült híréhségét
hangsúlyozottan a helyi eseményekre.
– Tegnap –
kezdte, miközben csatasorba állította a figurákat
– kint jártam a temetőben és valami olyasmit
láttam, ami nem hagy nyugton, ami valami furcsa, nem jellemző
évszázados szokásainkra. – A második
sorban, abban, amelyik valamikori esperes urunk emlékhelyétől
indult, egy – hogy is mondjam? – oda nem illő, vagyis
szokatlan fejfát láttam. Az volt rá vésve:
Boriszova Nágya, 1956–1996, A.B.F.R.A. Nem értettem,
nem értem most sem; szláv, pontosabban orosz név,
a mi betüinkkel, a mi magyar, református parcellánkban?!
Miért éppen a mieink mellé, hisz ott van a
keleti rész, ahová a görögök meg az
ortodoxok temetkeznek...
A tiszteletes éppen
nyitni készült a sakktáblán, de a
hallottakra nyugalomba parancsolta útnak indított
kezét.
– Oda az orosz
asszonyt, a mi – s ezt kissé emeltebb, de határozottan
barátságos hangon mondta – orosz asszonyunkat
temettük.
– Ez, amit mondasz, még
követelőzőbbé teszi kíváncsiságomat.
– Hogy megértsd
a történetet, távolabbról kell kezdenem –
kortyolt üdítőjébe a tiszteletes. – Nágya
asszony tényleg orosz volt, méghozzá az orosz
hon kellős közepéből, valahonnan a Volgán túlról
származott. Évekkel ennek előtte, valamikor a
kilencvenes évek elején, egy napon bekopogtatott
hozzám, itt a parókián amolyan félszegen,
talán kissé félve is.
Törékeny alkatú,
szegényesen, de tisztán öltözött volt.
Sürü bocsánatkérések kíséretében
megkérdezte, vagy talán inkább kérte:
megengedem-e, hogy látogassa a mi istentiszteleteinket.
Mielőtt válaszoltam, elmondta – figyelj ide, magyarul!
–, persze tört magyarsággal a Miatyánkot.
Mondanom sem kell válaszomat. Láthatóan megörült
és megkönnyebbült, majd beszélni kezdett
egyre folyékonyabban, pláne mikor bíztattam:
mondja közölnivalóját anyanyelvén,
hisz köztudott, hogy értjük és beszéljük
nyelvét.
– Bátyuska –
így mondta, így szólított – én
orosz vagyok, ortodox, vagyis pravoszláv vallású.
Ebben születtem, ebben neveltek. Három évvel
ezelőtt érkeztünk Kárpátaljára,
vagyis a maguk városába. Az emberem hivatásos
katona, továbbszolgáló tisztes volt, határőr.
Éppen három éve maradt a szolgálatból,
mikor ide irányították. Persze én is
jöttem vele. Addig csak térképen láttuk
Kárpátalját, de azt tudtuk, hogy itt is vannak
államhatárok. Akart is, meg nem is jönni. Annak
örültünk, hogy ide parancsoltak, a tisztek is
igyekeztek ide helyeztetni magukat szolgálati éveik
vége felé, hiszen itt maradhattak civilekként,
mert az a hír járta, hogy itt sokkal jobb az élet,
mint bárhol másutt a Szovjetunióban. Viszont
féltünk is valamicskét, tartottunk a magyaroktól,
mert köz
'f6lték, hogy itt
élnek.
Ez utóbbi kijelentése
meglepett, ami olvasható volt mimikámon, mert azonnal
reagált. – Ne haragudjon, de így volt –
folytatta valamivel halkabban, valami fátyolos színnel
hangjában. – Tudja, atyám – már nem
bátyuskát mondott –, mi mindig is vallásosak
voltunk. Azokban az években, mikor még állt a
Szovjetunió, erről beszélni, pláne egy szovjet
katonának főbenjáró bün lett volna. Nekünk
is volt, meg van ma is ikonunk. Nappal mindig elrejtettük, de
esténként elővettük, imádkoztunk hozzá
zárt ajtók, besötétített ablakok
mögött. Bárhova irányították az
uramat, vittük magunkkal. Mindig a ruháim közé
dugtam, nehogy meglássa valaki.
– De atyám –
rezzent és emelte meg hangját –, nem untatom, nem
kurtítom drága idejét?
– Nem, nem, meséljen
csak tovább! – válaszoltam, mert tényleg
érdekelt, amit mondott s amit mondani akart.
– Az uram –
csuklott meg hangja – éppen szolgálata utolsó
évében meghalt. A májával volt baj, mert
hát, tetszik tudni, az orosz ember sosem vetette meg a vodkát.
Mi a tisztek és tisztesek negyedében laktunk, kinn a
határban. Nem tudhattam, mi lesz velem, mert hiába is
mentem volna haza, ott már senkim sem volt. Ott se házam,
se rokonom – egyszál magam maradtam. A határőrség
parancsnoka segített, vagyis elrendezte, kaptam egy egyszobás
lakást itt benn, a városban, egy több lakásos
házban, az ötödik emeleten. Megnyugodtam, mert nem
kellett költöznöm a semmibe, meg elég volt
nekem az a konyha-szoba.
– Igaz –
folytatta némi szünet után –, kicsit
tartottam a szomszédoktól, mert tudtam, hogy
magyarok...
– De, ugye, nem volt
szarvuk? – próbálkoztam valami derüt csempészni
az elhangzottakba, ugyanis láttam rajta némi
hezitálást.
– Nem, nem! –
surrant át enyhe mosoly arcán. – Hamar
megbarátkoztunk. A szomszédaim, Juliska meg a férje
és Erzsike úgy beszéltek velem, mintha évek
óta ismernének, így viselkedtek más
lakótársaim is, nem fordítottak hátat,
nem éreztették velem, hogy orosz létemre
bünhődnöm kellene a múltért. Gyakran hívtak
magukhoz, pláne vasárnaponként meg ünnepnapokon.
Nagyon finom ételekkel kínáltak, olyanokkal,
amiket én nem ettem sosem. Különösen ízletesek
voltak a sütemények, amelyeket húsvétra meg
karácsonyra sütöttek. Hívtak is, menjek velük
templomba, ide a reformátusba. Eleinte nem mertem, de aztán
mégiscsak jöttem. Igaz, nem értettem semmit,
amiről az atya beszélt mikor igét hirdetett, de az
emberek itt, benn a templomban és kinn a templom előtt is
barátságosak voltak, nem néztek ki.
Aztán már
egyedül is jöttem, persze fenn, a karzaton ülve
imádkoztam. Volt, aki nyújtotta az énekeskönyvet,
de nem fogadtam el, mert nem tudok olvasni magyarul, meg én a
mi imáinkat mondtam magamban.
– Láttam
többször őt ott fenn a karzaton – fordított
története könyvében egy lapot a tiszteletes.
– Kezdetben furcsállottam, majd megszoktam jelenlétét.
Idővel eljött a temetőkertbe is, ott volt gyásznapjainkon
is, mikor a sztalinista lágerekben elpusztult testvéreink
lelki üdvösségéért imádkoztunk,
ott volt, mikor kopjafát állítottunk az 56-ban
hősi halált halt anyaországi testvéreink
emlékére. Voltak, akik nem nézték jó
szemmel. mert fájó, sőt némelyikük szerint
sértő volt jelenléte.
A
sakktábla katonás rendben felsorakozott figurái
néma tétlenségbe szenderedtek. A tiszteletes
folytatta.
– Kilencvenhat
őszén telefonált a járási kórház
sebészeti osztályának főorvosa: –
Tiszteletes úr! – mondotta volt – osztályunkon
fekszik egy Boriszova nevü idősebb hölgy. Az a kérése,
látogassa meg, valamit nagyon fontosan szeretne közölni.
Igyekezzen, mert nem maradt sok ideje!
Még
aznap este meglátogattam. Mentem, mert kötelességem,
de azért is, mert találkozásunkkor mintha
befejezetlen lett volna elbeszélése, úgy ment
el, mint aki mondani akar még valamit, de vagy megfeledkezett,
vagy restellte talán, hogy megvámolja időmet.
Már
az első pillantásra szembetünő volt elesettsége, nem
kellett szakavatottnak lenni annak megállapítására.
hogy tényleg órák-napok kérdése
földi léte.
– Atyám
– nyújtotta felém csontsovány kezét
–, nagyon köszönöm, hogy eljött. Ugye
emlékszik múltbeli beszélgetésünkre,
vagyis – próbált mosolyogni – mikor csak én
beszéltem.
– Hogyne,
hogyne – fogtam meg felém küldött kezét
–, emlékszem.
– Én
akkor nem mondtam el mindent, mert nem akartam hosszú lenni,
de most már nekem nincsen sok hátra. Szeretnék
még elmondani valamit és kérni, de ... –
köhögésroham szakította félbe.
– Ne
erőlködjön, pihenjen, hívom az ügyeletes
orvost, majd ő segít!
– Nem
kell... ők eddig is mindent megtettek, de nem tudnak segíteni
úgysem – nézett az ajtó felé, majd
rám fátyolos szemével. – Itt van egy levél
– nyúlt reszkető ujjakkal párnája alá,
vegye magához, de olvassa el most, nincsen sok benne.
Háromszögüre
formázott levelet adott át; látni és
tapintani lehetett a levél tiszteletre méltó
korát.
– Várjon
néhány percet, hadd szóljak, most jobban vagyok!
– Tessék,
hallgatom.
– Nekem,
nekünk volt egy fiunk. ő jelentett számunkra mindent. Az
iskola befejezése után – apja nyomdokain –
a katonai pályát választotta. Elvégezte a
tiszti főiskolát, hadnagy lett, tankista. Mi, az apjával,
szép jövőt vártunk neki. de minden csak álom
lett... – tolakodó könnycseppeket próbált
letörölni viaszsárga kezével – 1956-ban
átesett az első és egyben utolsó tüzkeresztségen
– harcba irányították... Most –
mutatott a kezemben tartott levélre – olvassa!
Az
éjjeli lámpa fényében olvastam:
„Köszöntelek
titeket, apus és anyus! Mikor olvasni fogjátok
levelemet, már jól leszek. Eddig nem írhattam
nektek, mert fokozott készültségben voltunk, akkor
nem szabad levelezni – ezt apus tudja. November elején
napiparancsot hirdettek: megyünk a frontra. Kitört a háború
és nekünk segíteni kell arab testvéreinket.
Vonatra szálltunk és indultunk a Szuezi-csatornához,
hogy harcoljunk szövetségeseinkkel az izraeli agresszorok
ellen. Egy nagy város elé érkeztünk,
lepakoltunk, de nem sokáig maradtunk tétlen. Parancsba
adták: azonnal támadni kell a várost, ahol
mindenféle csürhe meg akarja dönteni a népi
hatalmat. Mindenkire, akinél fegyver van, lőni kell. Csak a
város bejáratánál láttuk, hogy
Magyarországon, Budapesten vagyunk.
Benn
a városban sürü lövöldözés volt. Mi csak
fegyveres fiatalokat, civileket látnunk, katonákat
sehol. Szörnyü volt, mert minden házból lőttek
ránk, Molotov-koktélokat dobáltak tankjainkra.
Voltak
helybéli emberek, akik a harc szünetében hozzánk
jöttek, még élelmet is adtak, és mondták,
hogy akik harcolnak nem fasiszták, nem ellenforradalmárok,
hanem egyszerü magyar emberek, akik szabadok akarnak lenni, nem
akarják, hogy mi náluk legyünk. Ilyesmi volt
sok-sok plakátra is írva. Mikor megkérdeztük
parancsnokainkat, akkor azok fenyegetőztek. Azt mondták, ha
nem lövünk, ha bratyizunk az ellenséggel, akkor
minket is lelőnek, de már a sajátjaink. Néha
mellé eresztettünk egy-egy sorozatot, ha magunk előtt
láttunk fiatal fiúkat és lányokat, de
pontosak is voltunk, mert sok bajtársunk elesett, égtek
tankjaink is.
Én
is kaptam egy lövést, hazaszállítottak, itt
kezelnek. Hamarosan egészen felgyógyulok és
megyek haza.
Vigyázzatok
magátokra! Szerető fiatok: Vologya."
– Nem
jött haza, hiába vártuk... Egy napon –
suttogta a beteg a lámpa-tányér árnyékából
– hivatalos értesítést kaptunk: fiunk hősi
halált halt a haza védelmében. A levél
mellé mellékeltek egy bátorsági
érdemrendet is.
Öles
csend után folytatta: – A levelet nem kaptuk meg,
biztos, hogy nem is küldte el, mert tudta: cenzúrázzák,
sosem kapjuk meg, és baja is származhat belőle. Az uram
többször, szinte félévenként írogatott
a fiunk volt hadtestének, a katonai levéltárakba,
hogy megtudjuk: mi lett fiunk sorsa, hol halt meg, milyen körülmények
között, de sosem kaptunk választ. Csak azután,
hogy felbomlott a szovjet birodalom küldték meg ezt a
levelet, ami a hadi levéltárban volt –
titkosítva. Ez '92-ban történt, de én nem
tudtam erről, az uram eltitkolta, csak a halála előtt adta
ide.
Nem
tudtam hogyan, miként reagáljak, mit is mondjak az
olvasottak, a hallottak után. Boriszova folytatta; mintegy
megvonta élete jelentős szakaszának kvinteszenciáját:
– Ezért féltünk mi a magyaroktól,
mert magyar földön esett el egyetlen gyermekünk, ott
kapott halálos sebet.
Én
is felocsúdtam a gyászos múltba visszanyúló
merengésemből:
– De
már tudja, Nágya, hogy akkor nem banditák
ámokfutása, nem ellenforradalom, hanem szabadságharc
volt. A maga fia is egy áldozat a sok ártatlan közül,
a kommunista ideológia áldozata?
– Igen,
tudom, tudja ezt már sok-sok orosz anya, akik holtunkig
siratják fiaikat... Félrevezetett, becsapott minket az
az ideológia... Ezt itt, maguk között értettem
meg. Magyar szomszédaim sokat meséltek azokról
az eseményekről, hallottam szemtanúk beszámolóit
is a tévében. Megértettem, hogy nem ellenünk,
egyszerü orosz emberek ellen harcoltak, hanem magukért, az
elnyomás ellen... Fájt és örült is a
lelkem, mikor maga, atyuska, az 56-osok kopjafájának
avatásán az ártatlanul elesett orosz katonák
lelki üdvösségéért is fohászkodott.
Köszönöm maguknak, a maguk istenének, hogy
megvilágosította elmémet, hogy befogadott ki-ki
a házába! ...
Láttam.
nehezére esik a beszéd.
– Köszönöm,
Nágya, hogy megtisztelt bizalmával! – töröltem
meg verejtékes homlokát. – Hálát
adok az Úrnak, hogy olyannak látja a múltat,
amilyen ténylegesen volt. Imádkozni fogok, gyógyítsa
meg mielőbb.
Minden
erejét latba véve feljebb húzódott
párnáján.
– Van
egy utolsó kérésem – fogta most ő kezemet.
– Hamarosan megyek a fiam és uram után. Elmondok
majd nekik és a teremtőnknek mindent, ami itt lenn történt,
elmondok minden magyar testvéreim mellé, oda nem messze
a kopjafától, ott mellettük megnyugszom. Kérem
azt is, hogy bocsássák meg nekünk 56 áldozatait,
a magukét is, a mieinket is ...
...
A visszajáró vendég nem reagált a
hallottakra, hisz mit is tudott volna mondani, csak bámulta a
sakktábla mozdulatlan figuráit, a harcra kész
sorrendben várakozó gyalogokat, tiszteket, amelyek
felső utasításra, parancsra vártak...
– Majd
a temetésen találkoztunk újra a mi orosz
asszonyunkkal. A friss hantba hármas keresztet szúrtunk,
de később, november első napjaiban – így döntött
a presbitérium – a nálunk szokásos fejfára
cseréltük. Akkor véstük bele születése
évét: 1956.
Tapintható
némaság vette birtokába a könyvtárszobát,
csak az öreg falióra egyenletes ketyegése jelezte;
nem halotti, hanem nagyon is élő csend telepedett közéjük.
– Ö
volt – nézett valahová a mérhetetlen
távolba a tiszteletes –, az első és mindeddig
egyetlen, aki bocsánatot kért.
Darabosan,
szinte tápászkodva állt fel, nem mondott egy
szót sem, megölelte vendéglátóját
és indult. Biztos volt, mert eldöntötte magában:
jövőre, ha segíti Isten, október végén
is hazalátogat, hoz koszorút, rajta piros-fehér-zöld
szalaggal az orosz asszony sírjára.
(A
szövetség irodalmi pályázatára
érkezett alkotás)
|
Nyugdíjasélet
A szépkorúak kedvelt folyóirata, mely havonta jelenik meg. Tele hírekkel érdekességekkel.
Főszerkesztő: Erdélyi Tamás
Előfizethető a Szövetség irodájában
(1400 Ft éves előfizetői díj) - (A lap indulása: 1995. december)
Generációnk
A nyugdíjasok országos érdekvédelmi folyóirata
Linkajánló
|
