|
Tervey Zoltánné Hadnagy Ágnes versei
Tervey
Zoltánné Hadnagy Ágnes
versei
Bohókás
derü
Sokat
tünődöm derüben
azon,
hogy megöregedtem.
Nagyon
mókás,
gyermekkori
énemet látni öregen.
Mivé
lett a hasonfekvő, és a
csipkés
asztalterítőn ülő kisgyermekből?
Nagyon
mókás,
visszajöttek
a magzati ráncok, –
a
védtelenség és bugyoláló melegség,
Egykor
a puha pólya ölelt,
most
a bélelt kabát ad védelmet.
Törékeny
mindkettő, mint a gyöngyszem,
egykori
énem és jelen éltességem.
Körforgás
az egész,
melyben
a szempár a tükör, ami
végig
kísér.
Az
éneklés ereje
Az
ének a szív kacagása, sírása,
imádsága.
Éneklésben
kiárad a bensőnk,
Szárnyal
a lélek, –
Rezdül
az értelem húrja,
A
dalolás simítja a kendőt,
ringatja
a szoknyát,
csillogtatja
a szempárt,
ölelésre
fonja a kart,
csiszolja
a szót,
kerekíti
a hangot.
Az
éneklésben csodás erő rejlik,
valamit
megmozdít,
valamit
megállít,
rabul
ejt, fogva tart.
Az
anyabölcső magzata is dalra vágyik, – dúdolásra.
Miért
nem dalolunk?
Hol
vannak a fonók, tengerihántók, tollfosztók
szívettáró
kapui, jóízü dalolásai?
Hol
vannak a családi, egyházi, nemzeti ünnepeink
lélekemelő
éneklései?
Elapadtak
forrásaink?
Mi
lenne a pacsirtával, rigóval, cinegével néma
torokkal?
Földre
hullna.
Éneklés
nélkül világunk szegényebb volna.
Tegyük
gazdagabbá életünket
bensőnk
építő rezdülésével,
dallal-énekkel.
Szülőföld
melegében
Testvérek
játéka
A mi
Nyírségünkben is volt
„tengerparti
föveny”,
amikor a
nyári langyos eső
átitatta
a sárga homok-szőnyeget.
Mint
szöcskék ugrándoztunk
a
nyírségi „fövenyben”,
amikor zápor
mosta
a
szétszaladó homokszemeket.
Nekünk
lurkóknak nagy örömet hozott
a bőviben
zúduló zápor, megteltek az árkok
s
túlcsordultak
az eresz
alatt álló hordók.
A víz
utat törve kis medret képezett,
a
piciny érpatak papírhajónkat vitte sebesen.
Sikongattunk,
nevettünk,
melyikünké
ér messzebbre.
A lubickolás
akkor kezdődött,
amikor az
utcai árok is telítődött.
Elő teknő,
seprő mint evező és
kezdődött
a vízreszállás,
mely azon
nyomban merüléssé vált.
Csodálatos
volt a csurgás, csepegés, –
sározás
és iszapolás.
Mertük,
dagasztottuk a sarat
teknő-hajónkat
üresen hagyva,
hadd
ringassa az árok tava.
A szekér
kerekét pörögve szerettük,
amikor
hosszabb útra zötykölődött velünk,
Ilyenkor
a gyeplőt is kézbe vehettük,
az ostort
csak lassan lengettük.
Milyen
diadal-menetnek éreztük,
ha a bakon
ülhettünk.
A homokos
földúton simán gurultunk,
mesebeli
hintózásnak álmodtuk.
Lovunkat a
kantárból kihámozva
jászolhoz
csalogatva,
sörényét
megsimogatva
a másnapi
szekerezésre gondoltunk, –
vidámak
voltunk!
|
