Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Nyugdíjas Szervezetek Szövetsége
4400 Nyíregyháza Városmajor u. 2. Tel/Fax: 42/414-146               Levél nekünk
A megyei szövetség az egyesületek képviselőit, a nyugdijasokat, a Városmajor u. 2-ben, a Civilházban fogadja. Nyári ügyelet: szerda 9-12-ig. Megközelíthető a 12-es autóbusszal. A megyei elnök elérhető telefonon, a 30/968-6782 számon.
 
Kopka János

Kopka János

Születésnapom margójára

Mostanában, amikor családom, barátaim, jó ismerőseim eszembe juttatják koromat, s megkérdezik milyen érzés nyolcvan évesnek lenni, eszembe jut az író- és emberóriás, Lev Tosztoj egy mondata, válaszul az őt meglátogató Gorkijnak; miszerint szomorúan éli meg, hogy bár írt számos regényt (köztük a legnagyobbakat, a Háború és békét, az Anna Kareninát – A szerk.), amelyeket olvasott szerte a nagyvilág, az emberek mégsem lettek boldogabbak általuk.

Közel sem akarom a magam nyolc évtizedét összehasonlítani az oroszok nagy írójáéval. Csupán elgondolkodtat, magam is leírtam milliónyi betűt, hittem egy időben, hogy amit csinálok, az bármilyen picinyke lépésekkel is, előreviszi akár a mi szűköcske világunkat. Később, ahogy telt az idő, mindinkább lett okom a szerénységre. Különösen, hogy egyre többször adtam igazat Tolsztoj grófnak. Meg persze, a saját, megélt tapasztalatomnak.

Magam is megéltem a háborút. Szorosan vett rokonságomból hatan vonultak be katonának, előttem mentek a keleti frontra, s hosszú fogságot követően, szerencsésen épen jöttek haza. Tanúja lehettem előtte a nyíregyházi Hősök terén az egykori ezredbúcsúztatásnak. Nemzetiszín papírzászlócskámat lobogtatva hittem Szohor polgármester úr szónoklatának, hogy apám és nagybátyáim igaz ügyért és győztesen térnek majd haza a „minden út legszebbjéről”, a Hadak útjáról. Láttam és hallgattam aztán a doni katasztrófa „lefestését” a győztesektől, akik megúszhatták a poklok poklát, akik az egyszerű katona bölcsességével azokat nevezték győzteseknek, akik megmaradtak.

Ott voltam a Kossuth téren is, amikor a kormányzó úr őfőméltóságát vártuk: fogadta a nyíregyházi huszárok maradékát. Tanúja lehettem anyám keservének, amikor nagybetegen megosztotta velem a legnagyobb fájdalmát: miből fogunk kenyérkereső nélkül megélni? Tizenkét évesen bekövetkezett anyám temetése. Másnap jött a kéményseprő egy szegényes papírra nyomott, ma is pontosan idézhető naptárszöveggel: „Ködös, havas január van, / az emberek áznak, fáznak, / indulj, kéményseprő, vigyél / szerencsét a bús világnak!”

1945 elejét írtuk akkor. Sorba álltam a hadi pékség előtt a téglalap külsejű fekete kenyérért. Ma is előttem van a szovjet tiszt könnyező arca, aki petróleumlámpánk pislákoló fényénél siratta elvesztett családját. Láttam majd a Tiszától a kórházba került, onnan meg a temetőbe szórt orosz és román katonákat, s az innen málenkij robotra vitt szomszédot. Láttam a haláltáborokba hurcolt zsidó ismerőseink közül a legszerencsésebbeket is, akik hazajőve még hónapok múltán is várták szüleiket, testvéreiket – mindhiába.

Közben megtanultam Karády Katalin frontra üzent édes bús dalait, előttem pattogott a német század indulója Erikájukról, s nemsokára az oroszok nótáját Katyusáról.

Húztam a katolikus templom harangjait, ministráltam ugyanott és a temetőben. Romot takarítottam a vasútállomáson, s csak apai engedélyem híján nem lettem misszionárius-jelölt. Pedig szerettem volna világot látni! Hittem és vallottam az imakönyvben leírtakat, különösen ezt a mondatot: „… és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…”

Peregtek az évek. Jöttek-mentek az iskoláim, a nem csupán tanítók és tanárok, hanem a tanítványaikat saját gyermekeik gyanánt szerető nevelők.

A tanulás előtti, utáni munkából is megkóstoltam sokfélét. Kifutóként szaladtam a virágkosarakkal, öt szál cigarettával is oda-vissza négy-öt kilométert. Megismerkedtem a faluval két nyáron is, cséplési ellenőri státuszban. Egy kihagyott iskolaév alatt öntőtanulóként betegedtem meg Csepelen, a Rákosi Művek nehézfém-öntődéjében. Így tértem vissza szülővárosomba, a városháza alatti könyvesboltba, segédraktáros-eladónak. A legérdekesebb foglalatosságom mégis a Tavasz utcai Méh-telepen talált rám: lópatát és olajos rongyot válogattam, bekötött orral. Miközben frissen kinevezett munkáskáder igazgatónk szép szöveggel bíztatott minket a haza e szolgálatának nemes voltára.

Tanulás tovább, majd az újságírás, ha azt annak lehetett nevezni. Munkaverseny, begyűjtési és egyéb verseny, új sikerek napról-napra… Később jöttem rá, hogy „nem ezt a lovat akartam…” Várni kellett jó darabig, míg ez is elmúlt, s jöttek a kedvemre valóbb hetvenes, nyolcvanas évek.

Most, hogy visszapergetem az egykor már matuzsáleminek nevezett koromat, tudom, sok mindent másképp csinálhattam volna. Utólag persze minden egyszerű. Bizonyosan tévedtem, nem is keveset, de úgy hiszem, jóvátehetetlent soha. A magam módján jót akartam: bármilyen apró lépésekkel, mindig mentem – sokakkal együtt előre. Épült-szépült az ország, gazdagodott, emberibb léptékű lett a nyíri tirpák főváros és környezetének élete, mind elfogadhatóbb közegben.

Nem bántam-e meg, hogy úgy alakult az életem, ahogy? – kérdezték a minap unokáim. Mit válaszolhat egy szegény fuvaros gyermeke nekik, hogy értsék is, s megértsenek mindent, ami nyolcvan esztendő első öt évét követően történt – azóta emlékszem a háborúra és a békére? Van, amit bánok, de a legtöbb velem történtet természetesnek tartom. Ez volt az én történetem másokkal-sokakkal együtt. Az események közötti rosszat se bánom, hiszen nincs olyan rossz, amit jó nem követ, és különben is abból lehet igazán tanulni. Mit mondhatok nekik, mit hagyhatok rájuk mindenekelőtt például, hasznos örökségül?

Azt, hogy a tisztességet, a becsületet nem pótolhatja sem vagyon, se pénz, se gazdagság. Hiszen akárcsak az élet, minden mulandó. A dicsőség semmit sem ér, amire családom, sok jó ismerősöm, riportalanyom megtanított – hála barátságunknak, tanulságos életüknek, példájuknak. Ha erőmből telik, leírom a tőlük – hat évtizedes hírlapírói munkám során – „ellopott” bölcsességeket. Kis csokorba kötve: mértékletesség mindenben, elégedettség azzal, ami nekem adatott, amit kitartó munkával voltam képes megszerezni, s végül, de nem utolsósorban szeretet, ami nélkül nem sokat ér az élet. Kevés, nagyon kevés, ha az ember csak mormolja az igét a nap minden órájában, ha nem cselekszi az abban leírtakat.

Ezeket szeretném még megosztani unokáimmal és mindazokkal, akikkel együtt próbáltuk megjavítani ezt a kilencvenhárom négyzetkilométernyi hazát. S még annyit: maradjunk, legyünk bizakodók! Tolsztoj gróf, sajnos, feladta. Bármilyen és bármennyi gond és baj közepette mi ne adjuk fel! Generációnk különösképpen megszenvedte az életét, megérdemli a nyugalmat.

Ennyit tudtam elmondani kedves szerkesztő barátaimnak, a Nyugdíjasélet íróinak és kedves olvasóinak.

Nyugdíjasélet
A szépkorúak kedvelt folyóirata, mely havonta jelenik meg. Tele hírekkel érdekességekkel.

Főszerkesztő: Erdélyi Tamás
Előfizethető a Szövetség irodájában (1400 Ft éves előfizetői díj) - (A lap indulása: 1995. december)


Generációnk
A nyugdíjasok országos érdekvédelmi folyóirata


Ön a(z) Nem tudok csatlakozni